A hét túlélőversenyt már sikeresen megrendezett Terepmesterek Grémiuma szellemi és jogutódja, az azóta hivatalosan is bejegyzett Terepjárók Egyesülete első, ám a hagyományok vállalásával mégis nyolcadiknak minősülő versenye (a továbbiakban egyszerűen a Nyolcadik Túlélőverseny) a Mátra gerincén és északi lejtőin (meg persze az összes közbeeső hegyen és völgyben) bonyolódott le. A terepbejárás során, amikor lógó nyelvvel kaptattunk a soron következő, pontosan n-ik hegy csúcsa felé, többször felmerült a (költői) kérdés: most tulajdonképpen ki kit szívat, mi a versenyzőket, ők minket, vagy mi magunkat... Mindeme fáradságokért persze kárpótolt a csúcsokról elénk táruló fenséges látvány, no meg annak tudata, hogy ahova mi felmásztunk, oda az összes versenyzőnek (no jó, legalábbis jelentős részüknek) fel kell másznia. Az egyik csapat utólag meg is írta: soha még ennyi hegyet nem másztak egy nap alatt, de megérte...
A terepet nyugatról a Mátraháza–Parád országút, északról a Parád–Recsk útvonal határolta. Illetve – hogy a versenyzők ne kerüljenek ilyen könnyen a civilizáció közelébe – néhány kilométerrel délebbre, már a hegyek között, nagyjából Parádóhuta legdélibb pontjánál húztuk meg a határt. Ennek ellenére meglepően sok csapat döntött úgy, hogy a hegyeken történő átkelés helyett a sokkal hosszabb, Recsken, Parádon és Parádsasváron átvezető országúti gyaloglást választja a mátraházi Honvéd-üdülő melletti parkolóban várakozó HAZABUSZok megközelítésére. Lelkük rajta: szép látványokkal, élményekkel, no meg sok ponttal lettek szegényebbek... A terep keleti határát az Oroszlánvár kúpja mellett nagyjából É–D irányban húzódó távvezeték jelentette. Délről pedig a Kékes gerince, illetve annak közvetlen déli pereme határolta a terepet. A fentiek a Nagyhalál és a Döghalál kategóriákra vonatkoznak – a Kishalál terepe jóval kisebb volt északi és keleti irányban is: jórészt a Kékes tömbjére és annak közvetlen előhegyeire korlátozódott.
A terep lineáris méretei jóval alulmúlták a korábbi túlélőversenyeken megszokott dimenziókat. Jól tudjuk azonban, hogy a túra nehézsége nem közvetlenül arányos a térképről leolvasható, légvonalban mérhető távolsággal. Azt még be kell szorozni a gradiens abszolút értékével, a turistautak és vadcsapások kanyargási faktorával, no meg a turistatérképről nehezen megbecsülhető, ám a haladás sebességébe, valamint a közben elkövetett káromkodások gyakoriságába alaposan beleszóló cserjésségi tényezővel is. A Nyolcadik Túlélőversenyen mindhárom tényező igen jelentős értéket vett fel. Olyannyira, hogy – a túlélőversenyek történetében most először – arra kényszerültünk, hogy két (korábban létező és járható, ám a nyári és őszi esők által alámosott és járhatatlanná tett) ösvényt életveszélyessé nyilvánítsunk, a versenyzőknek kiadott térképen halálfejek sorozatával jelöljünk meg, és kategorikusan megtiltsuk (pontosabban szólva, és lehetőségeink határát jobban számbavéve: a versenyzők lelkiismeretére és felelősségére bízzuk) a nevezett két ösvény megközelítését, illetve végigjárását. Ezek azok a helyek, ahol a fentebb említett turisztikai nehezítő tényezők szingulárissá válnak, és végtelen értéket vesznek fel. A terep dícséretére el kell mondanunk, hogy számos más tereppont és ösvény is csak hajszállal úszta meg a halálfejes minősítést...
Egyetlen dolog hiányzott az előre betervezett nehezítő tényezők közül, de az nagyon: a hó (hóesés, hófúvás, térdig érő egyenletes hótakaró, a hegygerincen mozgókat völgybe taszajtó hóvihar vagy magával ragadó lavina, a gallér és a sál között a gerincig befurakodó hódara vagy havaseső, a fákat beborító és az óvatlan turista nyakába zúduló porhó vagy zúzmara, a döghalálos csapatok kísérő autóit csapdába ejtő, a kerekeket helybenforgásra kényszerítő országúti hótorlasz vagy tükörjég, az eget elborító és a földig lógó, az optikai tájékozódást lehetetlenné tevő szürke hófelhő, – no meg a bátor túrázók útját megrövidítő, a völgyekbe tartó szerpentinek kanyarjait merészen átvágó, a terep természetes egyenetlenségeit jótékonyan kiegyenlítő, fenéken csúszásra csábító, és ezzel értékes negyedórák megspórolára ösztönző meredek havas ösvény vagy csúszásra alkalmas hegyoldal, a hegység őslakó állatainak nyomát megőrző, és a figyelmes turistának megmutató hótakaró, az egymás hátára vagy nyakába hajigált hógombócok, a napsütésben szikrázó, a távoli hegycsúcsokat porcukorrá varázsoló hólepel, a pihenőhelyeken állított hóember, a hegygerincen botorkáló turista körül zúgó szél által felkavart milliárdnyi hópehely tánca – egyszóval a november végén elvárható, és a korábbi téli túlélőversenyeken mindig meg is érkezett, a meteorológusok által idén is megígért hó). Az egy évvel korábbi Hatodik Túlélőversenyen alaposan megtapasztaltuk, mekkora a különbség a terep általunk, az októberi bejáráskor tapasztalt barátságos arca, és a verseny során, a félméteres hó által takartan mutatott szép, de kissé ridegebb ábrázata között. Ennek figyelembe vételével, és az idei hó reményében terveztük jóval kisebb területűre a most bejárandó területet (belekalkulálva a magasabb terepszintet és a meredekebb hegyoldalakat), és emiatt hagytuk el a térkép – tavaszi versenyeinken megszokott – trükkös torzításait is: nehogy már valaki emiatt tévedjen el a hóviharban...
És lássatok csodát: a novemberi túlélőversenyek történetében először (a buszból kiszálláskor kötelességszerűen, ám csak tessék-lássék megeredő eső hamari elállását követően) az éjszakai túra folyamán látni lehetett a csillagokat. (Az egyik lelkes versenyző már jó előre készült erre a lehetőségre, és az amatőrcsillagászok internetes listáján érdeklődött arról, ténylegesen milyen pontosan is lehet éjszaka a csillagok alapján tájékozódni, pontosabban meghatározni földrajzi helyzetünket. A szakemberek alaposan lehervasztották lelkesedését, némi hezitálás után kisütve a következő választ: ha nagyon igyekszik és nagyon ügyes, esetleg megállapíthatja, hogy kb. Magyarország területén van – de csak akkor, ha nagyon tiszta eget fog ki... Én is próbáltam nyugtatni azzal, hogy az eddigi túlélőversenyek során még egyetlen csillagot sem lehetett látni... Bizonyára nagyon örült, amikor a kiszállás után egy-két órával felragyogtak az első csillagok. Bár remélem, addigra már pontosan tudta, hol is van.) Másnap reggel pedig a csillagok csillaga, maga a Nap is megjelent, egyedülálló élményben részesítve a csúcsokra érkezőket: a kristálytiszta levegőben (egészen a déli órákban bekövetkező lassú borulásig) igen messzire lehetett látni, a Kékesen álló TV-torony kilátójából nézve pl. jól kivehető volt a Magas-Tátra gerince és legmagasabb csúcsai. A verseny terepe pedig színes képeskönyvként tárult a magasból nézelődők elé.
Jól lehetett látni azt a völgyet és útelágazást is, ahol a többórás út után (melyre a dögcédulák új csomagolási módszere által alaposan meggyorsított beszállítási procedúra után az eredetileg tervezett 18 órához képest csak potom három perc késéssel indult el a buszkaraván a Hősök teréről – ez rekord a túlélőversenyek történetében, pedig az egyik busz fél órás késéssel érkezett meg, ennyit állt ugyanis az Üllői úti dugóban –, és melyet néhány busz esetében egy szándékolatlan salgótarjáni kitérő is színesített) megérkező buszok kirakták a csapatokat. A nevezetes elágazás az erdészházból átalakított várbükki turistaház közelében volt: ez az utolsó pont, ahol egy megtermett busz (számítva a várható hóesésre is) még épségben, bár többszörös Y-gyakorlatok után meg tud fordulni, és ki tud evickélni a hegyek közül. Ezért most (a korábbi versenyekkel ellentétben) nem különböző helyekre mentek az egyes buszok, és nem egyenként raktuk ki a csapatokat: mindenkit a várbükki elágazásnál bocsátottunk útjára. Ennek az elágazásnak egyetlen egy hibája volt: egy igen jól látható helyen kiszögezett, a Recsk és Parád felé mutató irányokat eme települések élénk színnel felfestett neve segítségével erőszakosan az arra járók tudomására hozó fémtábla. Ami ugyebár (gondatlanságból elkövetett elolvasás esetén) semmissé teszi mindazt az igyekezetet, amit a hosszú titkolózásba és a buszok ablakának leragasztásába beleöltünk. Így aztán nem kell azon csodálkozni, hogy a buszok megérkezése után még néhány perc telt el az első csapatok kiszállásáig, és ezek után a nevezetes tábla (pontosabban a rája szegezett kartonlap) már büszkén mutatta a Héreg és Bajót felé mutató irányokat. Eme kedves községekről (fura hangzású nevük következtében) a legtöbb ember azt sem tudja, hogy a világon vannak, azt meg főleg nem, hogy merrefelé találhatók. Az ennél egy fokkal furmányosabb, gyakran túrázó versenyzők önelégült mosollyal állapíthatták meg, hogy ők máris tudják, hol vannak, hiszen ismerik ezeket a falvakat: a Gerecse északi részén találhatók. Eme jól értesülten somolygó versenyzőket néhány perc múlva megerősíthette fenti vélekedésükben az, hogy a megfelelő irányban és távolságban megpillanthatták a Gerecse csúcsán trónoló TV-adótornyot (pontosabban azt, amit annak véltek, lévén a Héreg és Bajót közti út elágazása kb. olyan irányban és távolságban fekhet a gerecsei TV-toronytól, mint történetünk valódi színhelye a Kékes csúcsán álló, az előbbihez meglehetősen hasonlító betontoronytól, amely egy útkanyarban valóban a versenyzők szeme elé villant – természetesen a hófelhők eléggé el nem ítélhető hiánya következtében).
No de hogy lehetnek a verseny szervezői ennyire figyelmetlenek, hogy egy útbaigazító tábla közvetlen közelében rakják ki a versenyzőket? Természetesen nem voltak ilyen figyelmetlenek: a Héreg–Bajót táblán a buszok ablakát fedő papírlapokkal megegyező mintájú, tépett csíkos papírfecnik lengedeztek, egyben magyarázatot adva a buszok megállása utáni néhány perces várakozásra is: nyilván ezalatt szállt ki az egyik terepmester, és burkolta papírba a táblát, nehogy a tájékozódáshoz látó csapatok megtudják tartózkodási helyüket. Csakhogy igyekezete hiábavaló volt, hiszen az elsőként kiszálló versenyzők egyike felfedezte a táblát, és durva kezekkel letépte a papírt, megismervén a titkot, egyben lehetővé téve, hogy a többiek (legalábbis az élelmesebbek, akik nemcsak elrohantak az elágazás mellett, hanem lámpájukkal a gyanúsan világosan derengő táblafélére világítottak) is megtudják a valót. Megfigyeléseink szerint kb. a csapatok harmada világított a táblára, és hagyta magát becsapni, ám senki sem akadt, aki közelebbről is megvizsgálta volna a letépett papír alatti kartontáblát, megtalálván a még mélyebben rejtező igazságot és fémtáblát.
A fenti gondolatmenet, majd a hamarosan megpillantott TV-torony becsléseink szerint a csapatok mintegy huszonöt százalékát vezette félre, legalábbis az első egy-két órában. A többieknél vagy GPS volt, amellyel még az Antarktiszon is csak szándékosan lehet eltévedni; vagy annyira gyakorlott túrázók, hogy szagról is meg tudják különböztetni a Mátrát és a Gerecsét, illetve azonnal felismerik a kékesi TV- torony formáját és elhelyezkedését; vagy egyáltalán nem vették észre a gerecsei útjelző táblát, így nem is hagyták magukat félrevezetni; vagy (ez a legvalószínűtlenebb) annyira vérprofik, hogy azt is tudják: bár Héreg és Bajót valóban a Gerecsében van, a megfelelő irányban a TV-adótól, de egyáltalán nem köti össze őket semmiféle közvetlen országút, így azon elágazás sem lehet – az egyetlen szóbajöhető elágazás pedig messze délkeletre, egy másik falu belterületén lenne...
Tény, ami tény: a buszból történő kiszálláskor a csapatok nem kapták meg az ilyenkor szokásos terepfelszerelést: a térképet, versenynaplót és a feladatlapokat. Valami zavaros szöveg hangzott el arról, hogy a térképeket Pesten felejtettük, autó hozza utánunk, de nem tud eljutni a terepnek erre a részére, ezért most a versenyzőknek egy kicsit gyalogolniuk kell... Azt hiszem, mindenki azonnal felfogta, hogy ebből csak annyi igaz: a térkép átvételéig gyalogolni kell. A térkép és a többi anyag természetesen idejében elkészült (pontosabban szólva: az eddigi nyolc verseny közül most telt el a legtöbb idő a térkép elkészülte és a verseny kezdete között), és a kiszállás idején már rég a megfelelő ponton várta a csapatokat. Miért mégis ez a térbeli szeparáció? Éppenséggel az időbeli szeparáció kedvéért. Ha az összes csapatot egy ponton rakjuk ki, akkor nagyon sok múlik azon a – versenyzők szempontjából külső, véletlenszerű – körülményen, hogy milyen sorrendben szállnak ki a buszból, kapják meg a térképet, indulhatnak neki a terepnek, kezdhetnek neki a bonusok begyűjtésének. A kiszállás és a térképosztás közé iktatott két és fél kilométernyi távolság ezt a véletlent volt hivatott kissé tompítani, és legalábbis részben a csapatok erejére, ügyességére, gyorsaságára bízni azt, hogy ki kaphatja meg hamarabb a térképet. Kissé féltünk az erőltetett menet, netán bemelegítő futóverseny után a hóban-fagyban bekövetkező sorállástól, lökdösődéstől és anyázástól – ehhez képest (mindkét félnek köszönhetően) meglepően gyorsan és kulturáltan zajlott le a csapatok ellenőrzése, feltérképesítése és útnak indítása.
Sajnos ez volt az a pont, ahol az egész verseny legkomolyabb (bár végül mindnyájunk nagy szerencséjére a vártnál kevesebb gikszert okozó) hibáját elkövettük. A korábbi versenyek során a tereppontok és az ott található bonusok számozása megegyezett. A mostani verseny előkészítésének végső stádiumában merült fel az az ötlet, hogy egy további csavarással kódoljuk át a tereppontok sorszámát, legyen nehezebb annak a hipotetikus csapatnak a dolga, amely a Kishalál és a Nagyhalál feladatlapjainak összehasonlításával, vagy neadjisten egy másik kategóriában induló csapat megoldásainak tanulmányozásával igyekszik többletinformációhoz jutni. Ez az átkódolás (kategóriánként külön-külön) meg is történt, csakhogy addigra már kész volt a különböző kombinációkhoz tartozó tereppontok kiosztása, sőt az erről szóló oldalak nyomtatása is, és a végső hajrában elfelejtettük ide átvezetni az átkódolást. Mint utóbb kiderült, ez a csapatok egy részének nem okozott nehézséget: már annyi galádsághoz hozzászoktak a terepmesterek részéről, hogy ezt a mostani problémát újabb sportszerű nehezítésnek tekintették, játszva megfejtették a trükköt: a füzetben szereplő számok nem a tereppont, hanem az ott elhelyezett bonus adatai – és ennek alapján teljesítettek is egy vagy több (van, aki mind az öt) kombinációt.
Csakhogy mások nem voltak ennyire leleményesek, és a feladatlapok alapos tanulmányozása után már a restart helyszínén felrótták a térképet osztogató terepmestereknek, hogy a füzetben szereplő kombinációk nem léteznek, így nem is teljesíthetők. Szegény terepmesterek ekkor értesültek a probléma létezéséről (a többiek még később), így aztán (érthető) kínjukban azt mondták a reklamálóknak, no meg az általuk még elérhető többi csapatnak, hogy ezt bizony elrontottuk (ismerve őket, valószínűleg másképp fejezték ki magukat) – nos a kombinációk ezennel megszűntek, nem számítanak, ne is hajtsatok rájuk...
Ami rendben is lett volna, ha erről mindenki értesül – de a csapatok nagy része addigra már elhagyta a starthelyet, és onnan távol küzdött a tereppel meg a sötétséggel. Legtöbbjük csak jóval később jött rá, hogy valami gikszer van a kombinációkkal. Innen kezdve sorsuk elágazott. Akadt olyan csapat (mint fentebb már leírtuk), amely a helyzetet a terepmesterek újabb trükkjének tekintette, fölényesen megoldotta az átkódolás rejtélyét, és teljesítette a kombináció(ka)t. Akadt, aki egészen a verseny végéig küszködött a problémával, de nem jött rá a trükkre. Mások viszont vagy a starthelyen, vagy később terepmesterrel találkozva, esetleg a megadott (mi több, az utolsó utáni pillanatban, a kinyomtatott füzetben kézzel módosított) vész-telefonszámot felhívva értesültek arról, hogy nem kell foglalkozniuk a kombinációk teljesítésével. Ez a (kategóriákat merőlegesen metsző) rétegeződés később igen nehézzé tette a verseny kiértékelését (bár szerencsére nem annyira, mint a gonosz szellemek sikeresebb működése esetén tehette volna) – erről a részleteket lásd később.
A fentiek nem vonatkoznak a Döghalál kategóriában induló csapatokra. Nekik más csavarást szánt a csavarások istene, és ezt szerencsére a terepmestereknek sem sikerült elszúrniuk. A döghalálosok meglepődve tapasztalhatták, hogy térképükön és feladatlapjaikon szokatlanul kicsiny számok szerepelnek – a korábban megszokott háromjegyűek helyett most a legnagyobb szám 16 volt. Aztán meghökkenve vették észre, hogy mindegyik szám többször (pontosan háromszor) fordul elő a füzetben és a térképen is. Vajon melyik kérdés melyik pontra vonatkozik? Ezt csak úgy lehet biztosan eldönteni (esetleg még úgy sem), ha egy „számbokorhoz” tartozó mindhárom tereppontot felkeresnek. És vajon egy-egy ilyen hármasból melyik szerepel a kombinációkban? (E feladatlapokon a kombinációk szerencsére hibátlanul voltak kódolva.) Terveink szerint a döghalálos csapatok (vagy fragmentumaik, hiszen megengedett volt a csapatok szétválása is) esetleg többször is felkereshetik ugyanazt a tereppontot, hogy véglegesen meggyőződjenek arról, vajon melyik helyen kérdeztünk rá a bokor melletti sziklára, és melyiken a szikla melletti fatörzsre...
Hogyan vált be a számításunk: tényleg nehéznek találták a döghalálosok ezt a nehéznek szánt feladványt, vagy kisujjból rázták? Nem tudjuk... Ugyanis a Döghalál kategóriában induló öt csapat közül (a kategória elnéptelenedése további fejtörést igényel, lásd később) csak kettő érkezett be érvényesen, kettő feladta, és hazautazott, egynek pedig csak a töredéke futott be időre. A beérkezettek szerint könnyű volt a feladvány – de azt nem tudjuk eldönteni, hogy vajon épp azért ők a beérkezők, mert könnyen vették az akadályt, a többiek pedig vajon azért mentek haza, mert túl nehéznek találták a feladványt, esetleg azért, mert túl könnyűnek, és unatkoztak...
A Döghalál kategóriát a Hetedik Túlélőversenyen vezettük be azok számára, akik (valós vagy vélt) képességeikhez és erejükhöz képest túl könnyűnek érezték a korábbi versenyeket, és kissé nehezebb, sőt szivatósabb feladatokkal is szeretnének megbirkózni. Mint kiderült, nem sikerült jól meghúznunk a határokat. A Hetedik Túlélőverseny Döghalál kategóriájában indult csapatok jól láthatóan két külön „alkategóriába” tartoztak: voltak, akik keményen és sportosan akartak hajtani – pl. a kétnapos verseny két éjszakáján egy szemhunyásnyit sem aludtak, és gyalogszerrel, szívósan járták a terepet, emellett természetesen nem vettek igénybe semmilzen, sem megengedett, sem meg nem engedett segédeszközt; – és voltak olyanok, akiket a versenyből meg a Döghalálból a szivatás, a froclizás, a szellemi párbaj érdekelt: azt lesték, hogyan járhatnak túl a terepmesterek eszén (akik persze eleve megpróbáltak túljárni az ő eszükön is...), beleértve a megengedett és meg nem engedett technikai eszközök használatát, emellett a szöveg sokszor szinte jogászi jellegű csűrésével és csavarásával folytonosan próbálgatva a versenyszabályok határait. Nagyon nehéz (és végső soron kényszerűen igazságtalan) volt e két külön műfajt képviselő csapatok együttes értékelése.
A Hetedik Túlélőverseny tanulságain felbuzdulva a Nyolcadiknál már másképp definiáltuk a kategóriákat. Tekintve, hogy ez (a tavaszival ellentétben) csak egynapos verseny, a napok száma nem különbözteti meg a Kishalált és a Nagyhalált. Terveink (és a versenykiírásban szereplő javaslatunk) szerint a korábbi Kis- és Nagyhalál versenyzőinek szántuk a mostani Kishalált, a korábbi Döghalál „hajtós”, sportos csapatainak a mostani Nagyhalált, a szívni és szivatni vágyóknak, a kemény túra mellett/helyett az agyak furmányos működtetését is tervezőknek a mostani Döghalált – ezért is találtuk ki a fentebb ismertetett pont-triádokat.
Hát ez megint nem jött be. A Döghalálba eleve nagyon kevesen jelentkeztek. Nem tisztem minősíteni őket, magánvéleményem szerint a teljesen vagy részben befutottak mind a hajtós kategóriába tartoztak – a korábbi furmánykodók egy része csodák csodájára megszelidült, átment a Nagyhalálba, és teljesen szolid versenyzést produkált, másik részük a most be sem futottak, bejelentéssel vagy anélkül hazamentek közé tartozott, harmadik részük el sem jött... Az érvényesen befutó két csapat közül a győztesek (a 45. sz. Feltámadunk nevű csapat tagjai) ugyan igénybe vették a versenyszabályok által számukra megengedett saját autót, ám hamarosan rájöttek, hogy a (szándékosan így megválasztott) terep nem teszi lehetővé annak kihasználását, ezért (saját hagyományaiknak megfelelő) hajtós- sportos versenyzéssel érték el igen jó eredményüket. A másik érvényesen, bár 22 perces késéssel befutott (késésükért pontlevonással büntetett) döghalálos csapat (a 146. sz. Vészjósló Előjelek) azzal a különleges lehetőséggel élt, amit a versenyszabályok régi, többszörös túléléssel alkalmasságukat már bizonyított versenyzőknek tesznek lehetővé: csapattársuk visszalépése esetén akár két fővel is elindulhatnak. Ők így is tettek, és szinte az egész versenyidőt végigfutották. Így elért eredményük azért is figyelemre méltó, mert a hasonló pontszámot összegyűjtött nagyhalálos csapatok (és persze a győztes döghalálos csapat is) általában több frakcióra szétválva járták a terepet, ezzel megsokszorozva teljesítményüket, míg ők minimális létszámúak lévén végig kénytelenek voltak együtt maradni. Egyszóval egyik érvényesen befutott döghalálos csapat működése sem tekinthető tipikusan döghalálosnak, legalábbis a fentebb leírt, ezen a versenyen a Döghalálnak szánt értelemben. Mindez alapjában kérdőjelezi meg a Döghalál kategória kiírásának értelmét (de nem az azt érvényesen végigcsináló csapatok teljesítményét!) – ezért a terepmesterek a verseny tanulságainak értékelése után úgy döntöttek, hogy ezt a kategóriát a továbbiakban nem hirdetik meg.
Nem járt sikerrel az az igyekezetünk sem, hogy a korábbi nagyhalálos csapatok most a Kishalál kategóriában induljanak, lévén az kb. olyan nehéz, mint a korábbi Nagyhalálok. Úgy látszik, ezt sokan presztizsveszteségként, visszalépésként fogták volna fel, ezért maradtak a Nagyhalálban (amit most a sportos-hajtós csapatoknak szántunk). A Kishalálban ezért (néhány „törzstag” csapaton kívül) főleg a kezdők, a versenyen most először résztvevők indultak. Így igen aránytalan lett a mezőny megoszlása: míg a Nagyhalálban 32, a Kishalálban csak 9 csapat indult. A Nagyhalál mezőnye ennek megfelelően élesen kettévált egy 14 csapatból álló élmezőnyre, akik (tudatosan, az átkódolást megfejtve, vagy csak úgy spontán, egyszerűen sok bejárt tereppontjuk következtében) egy vagy több kombinációt is teljesítettek, vagy bonusokkal gyűjtöttek sok pontot – és a többi 12 csapatra, akik bár nagyon derekasan versenyeztek, jóval kevesebb tereppontot érintettek (vagy azért, mert több gondjuk volt a tájékozódással, vagy egyszerűen azért, mert csak lassúbb menetsebességre voltak képesek a nehéz hegyi terepen), így jóval kevesebb pontot szereztek. A Kishalál élen végzett két csapata teljesítménye és pontszáma alapján a Nagyhalál élversenyzőivel mérhető össze, míg a többi 6 a második csoporttal.
Tanulságos a versenyt feladók megoszlása is: a Döghalál 5 csapata közül 2 ért célba idejében, 1 csak töredékesen (az elkallódott versenyzők utóbb megkerültek), a Kishalálban indult 9 csapat közül 8 futott be érvényesen, 1 feladta, míg a Nagyhalálban elindult 32 csapat közül 6 adta fel a versenyt. Ez az arány korábban fordított szokott lenni.
A fentiekből azt a tanulságot lehet levonni, hogy a következő versenyek kiírásakor nekünk sokkal pontosabban és részletesebben kell megfogalmaznunk a kategóriák kritériumait (ez főleg a novemberi versenyekre vonatkozik, mert a májusi versenyeken egyértelmű a különbség: a Kishalál egynapos, míg a Nagyhalál kétnapos lesz), másrészt azt kell kérnünk az indulóktól, hogy a nevezés előtt alaposabban gondolják végig, mennyire edzettek, gyakorlottak, strapabírók, mire lesznek képesek, és ennek megfelelően válasszanak kategóriát. A Kishalálban indulni nem szégyen, csak más! Így talán a következőkben a csapatok helyezése hűebben tükrözi majd (saját lehetőségeikhez mért) valóságos teljesítményüket.
Speciális rekorddal is büszkélkedhet a Nyolcadik Túlélőverseny. A Nagyhalál (egyik) győztes csapata (a 13. sz. Orrba-szájba) a kategóriában felkínált 67 tereppont közül 64-et felkeresett, és mindezzel már szombat délben végzett! (Ha az eredeti terveknek megfelelően hófúvással és hóbuckákkal kellett volna küzdeniük, valószínűleg ők is egy kicsit lassabbak lettek volna...) Ilyen nagy arányú teljesítés még nem fordult elő a túlélőversenyek történetében. Gratulálunk!
A verseny kiértékelésekor azzal a nehézséggel kellett szembenéznünk, hogy miként mérjük össze a kombinációkkal kapcsolatos hibáról értesült, ezért azokkal nem is foglalkozó csapatok teljesítményét azokéval, akik nem tudtak a kombinációk visszavonásáról, ezért tovább küzdöttek a problémával (és vagy megbirkóztak vele saját erőből, vagy nem). Az utóbbiak által mégiscsak teljesített kombinációk egyszerű figyelmen kívül hagyása súlyos igazságtalanság lett volna, hiszen volt hat olyan csapat, amely egész stratégiáját a kombinációkra építette: bonusok gyűjtésével nem is nagyon foglalkoztott, míg egy vagy több (a győztes csapat – az 1. sz. B. Zoltán Emlékcsapat pedig mind az öt) kombinációt teljesítette. Ezért – az igazságtalanság minimalizálásának elvét követve – úgy döntöttünk, hogy mindhárom kategóriát két alkategóriára bontjuk: kombinálókra és nem kombinálókra, és külön- külön díjazzuk.
Rögtön felmerült a kérdés: mi számít teljesített kombinációnak. Egyes csapatok (bár nem fejtették meg a kombinációk átkódolásának rejtélyét), pusztán nyers erővel, azaz az általuk meglátogatott tereppontok nagy száma miatt „spontán” teljesítettek egy vagy több (a fentebb említett, majd’ minden tereppontot bejárt csapat éppenséggel mind az öt) kombinációt. Beszámítsuk-e a „spontán” kombinációkat az eredménybe, vagy sem? És hogyan lehet eldönteni azt, hogy egy kombináció spontán vagy tudatos? Végül – úgy érzem – megfelelő kritériumot találtunk ennek eldöntésére.
A versenyszabályok szerint a versenynapló címlapján szereplő rovatokba kell beírni, hogy a csapat hány bonust talált meg (és melyeket), valamint azt is, hogy (saját véleménye szerint) hány és mely kombinációkat teljesítette. Nos amelyik csapat a címlapon feltüntette a teljesített kombinációkat (és ez megegyezett a versenynapló kiértékelése során találtakkal), az nyilván tudatosan tette ezt: megfejtette az átkódolást, tudta, hogy mely pontok tartoznak az egyes kombinációkhoz, észrevette és a füzetben rögzítette, amikor ezeket mind érintette. Ezeket a csapatokat soroltuk tehát külön alkategóriába, és külön, egymás közt értékeltük eredményüket, természetesen a kombinációkért járó pontok beszámításával. A többi csapat által véletlenszerűen teljesített „spontán” kombinációkat és azok pontértékét ugyan (külön oszlopban) feltüntettük az eredmények táblázatában, de ezeket a pontokat nem vettük figyelembe a végeredmény kialakításában.
Végül csak a Nagyhalál kategóriában volt szükség a csapatok két alkategóriába, a kombinálók és nem kombinálók közé sorolására. A Döghalál kategória mindkét érvényesen befutott csapata tudatosan kombinált, míg a Kishalálban csak egyetlen csapat tette ezt. Ez a csapat (a 29. sz. Kommutatív Csoport) pedig akár a kombinációk pontértékének beszámításával, akár anélkül fölényesen megnyerte a Kishalál versenyét. Gratulálunk!
A Nagyhalál kategóriában pedig (majdnem) teljesen elkülönült a két alkategória első hat helyezettje alkotta élboly, és az összes többi csapat, amelyek se tudatos, se spontán kombinációt nem teljesítettek. Természetesen nem tudtuk megkülönböztetni azon csapatok versenynaplóját, amelyek értesültek a kombináció-problémáról (és ezért nem is hajtottak kombinációkra) azokétól, akik ugyan hajtottak volna, de nem tudták megfejteni az átkódolást. Mivel azonban mindkét fajta csapatok közül azok, akiknek nem is jött volna össze semmilyen kombinációjuk, a mezőny második felében végeztek, a megkülönböztetésnek ez a hiánya nem befolyásolta a végeredményt. Azok viszont, akiknek lehetőségük lett volna kombinációt jelenteniük, ha tudnak róla, vagy ha nem tudják úgy, hogy ez nem érvényes (ugye érthető), azaz akik egy vagy több spontán kombinációt értek el, amúgy is a nem kombinálók mezőnyének élén végeztek, itt sincs különösebb gond. Annál is inkább, mert a sors különös kegye folytán a Nagyhalál nem kombináló alkategóriájában az 5. és 6. helyezést kivéve egyáltalán nem befolyásolja a csapatok sorrendjét az, hogy beszámítjuk-e a spontán kombinációk pontszámait, avagy nem... Ezért éreztük végül úgy, hogy az általunk sajnálatosan elkövetett hiba ellenére a végeredmény nem lett annyira igazságtalan, mint amennyire a pontszámok szerencsétlenebb eloszlása esetén lehetett volna, és remélhetőleg igen kevesen érzik azt, hogy szándékosan vagy akaratlanul kiszúrtunk velük, lepontoztuk teljesítményüket.
Természetesen ilyen gikszernek a továbbiakban nem szabad előfordulnia, a versenyzők kezébe adandó füzeteket és az azokban szereplő adatokat ezentúl még az eddigieknél is többször és alaposabban fogjuk ellenőrizni.
A Nyolcadik Túlélőverseny amúgy végig jó hangulatban folyt, amihez hozzájárult a kellemes kirándulóidő és a napsütés, az ennek következtében végre láthatóvá vált gyönyörű táj (tegyék a kezüket a szívükre a Második Túlélőverseny egykori résztvevői: ki látott valamit is a gödöllői dombvidék szépségeiből?), a célban pattogó tábortűz, a mátraházi Yetinél többek által elfogyasztott rántott sajt, fatányéros és töménytelen lélekmelegítő, valamint a hideg vasútállomáson való ácsorgást kiváltó, kellemesen fűtött HAZABUSZok. A jó kedvet nem tudták elrontani az éjjeli erdőben itt-ott a csapatokkal összetalálkozó, rájuk görbe szemmel néző orvvadászok, a délutánra megérkezett jeges szél, és az a titokzatos illető sem, aki az éjszaka folyamán az egyik HAZABUSZ tankjából majdnem az összes gázolajat leszívta. A gyöngyösi benzinkútnál a hazafelé tartó versenyzők lelkesen tolták a buszt a tankolóhelyre – így némi közjáték után mindenki épségben és idejében hazaért.
A Nyolcadik Túlélőverseny a legek versenye volt. Ez volt eddig a legkisebb területű, és legmagasabban fekvő terep. Most fordult elő először, hogy a jelentkezők közül egyetlen csapat sem lépett vissza, valamennyien felszálltak a buszokra. Összesen két versenyző nem indult el a nevezettek közül (az egyik nem sokkal az indulás után az Oktogontól telefonált...). A csapatok majdnem minden pontunkon jártak: a kishalálosok 2, a döghalálosok 1, a nagyhalálosok pedig 0 (!) tereppontot mulasztottak el érinteni. Persze csapatonként nagyobb a szórás (az ide vonatkozó adatok az eredmények táblázatában láthatók). Végül is (a kategóriák közti átfedéseket is figyelembe véve) egyetlen egy (a Kishalál 128. sz. pontja) kivételével valamennyi térképen jelölt tereppontunkat felkereste legalább egy csapat. A csapatok a 96-ból összesen 81 bonust hoztak be, ez is nagyon jó arány. Két csapat is teljesítette az összes (öt) kombinációt, az egyik tudatosan, a másik spontán. Egy csapat három kivételével az összes kijelölt pontot érintette, ráadásul rekordidő alatt... Még egy rekord, ami viszont valószínűleg megdől a következő versenyen: soha még ennyi mobiltelefon és GPS nem volt még a csapatoknál, mint most...
A karácsonyi ünnepek és az ezredfordulós hajcihő elmúltával, 2001. január 11-én tartottuk meg a Nyolcadik Túlélőverseny eredményhirdető és díjkiosztó ünnepségét. Ezen egyebek mellett bemutattuk a Balázs Gabi és Vid Gábor által a terep bejárásáról, és a bonusok elhelyezéséről készített videofilmet. Érdekes volt hallgatni egy-egy versenyző sóhaját vagy felszisszenését, amikor a képen egy bonus eltűnt a sziklarésben: „pedig ott kotorásztam mellette...” . A másik filmet pedig a verseny során, főleg a térképosztás helyszínén készítette Vid Gábor és Timár Gábor. Látható volt, amint egyes csapatok az Aggteleki-hegység, illetve a Bakony térképéhez próbálták illesztgetni a frissen kapott térképet, sőt meg is találták e térképeken aktuális tartózkodási helyüket. Később aztán valószínűleg jobb belátásra tértek, és így nem vesztek el örökre, ugyanis egyiküket-másikukat láttam az eredményhirdetést várók tömegében.
A díjazottak (ezúttal a Kis- és Döghalál kategória, valamint a Nagyhalál két alkategóriája első három helyezett csapata, összesen 54 fő!) megkapták a szokásos különleges, fekete túlélőpólót. Emellett egyik szponzorunk, az ALTO Bt. jóvoltából e négy (fő- és al-)kategória első helyezett csapatainak tagjai (összesen 26 fő) a további túrák és túlélőversenyek során kiválóan használható, terepzoknijukat a sártól, hólétől és a bokamagasságban előszeretettel tenyésző tüsibüsitől mentesítő ALTO-lábszárvédőt is kaptak. Használják egészséggel!
Őket és a verseny többi résztvevőjét, no meg az általatok fellelkesített, illetve közvetett forrásból a túlélőversenyek létéről értesült új jelentkezőket is várjuk a Terepjárók Egyesülete által 2001. május 18-20-án rendezendő Kilencedik Túlélőversenyen. Legyen veletek az Erő! (Ismételten szükségetek lesz rá...)
| Felhívás |
| Versenyszabályok |
| Nevezési lap |
| Térkép |
| Feladatok és megoldások |
| Végeredmény |
| Támogatóink |
| Itt írhatsz nekünk |
| Vissza a főoldalra |
